“Egyebütt csak mese tündérország, gyermekek számára gondolták ki és népesítik be az ő ízlésük szerint, nálunk színvalóság. Én magam is jártam benne. Székelyországnak nevezzük. Ami szépet, ragyogót el tudunk képzelni, azt mind oda helyezzük. Azért van bebútorozva csodálatos dolgokkal. A férfiak óriások, egy-egy hős mindenik, az asszonyaik regékbe való szépségek. Aranyhajuk egész bokáig ér le, még talán csillag is van a homlokukon. Rózsaszín sugarakkal önti be a lealkonyodó nap az ódon várakat, melyek alatt átöltöztetett királyfiak mennek, mendegélnek. Az Olt vizében nimfák fürdenek, éjjelente az erdőségekből izgató zúgás kél. Mintha az elmúlt századok diskurálnának ki onnan az emberekkel.

Otthon a székely nem boldogulhat és mégiscsak otthon boldog az ő kis falujában, tiszta házikójában, hol szelíd eperfa borul lombjával a kopjás kapura… s megszólal a harang estenden fent a dombon, a fallal kerített templom tornyában. Minden templom egy-egy erősség. Ott még az isten is várakban lakott.” 

(Mikszáth Kálmán: A mi külön tündérországunk)

:)

“Kedves Utókor, ha nem lettetek igazságosabbak, békeszeretőbbek és általában véve értelmesebbek, mint amilyenek mi vagyunk (voltunk) – no, akkor vigyen el benneteket az ördög. Ezzel a jókívánsággal maradok (maradtam) tisztelettel:

Albert Einstein.” (Egy időkapszulában elhelyezett levél 1936-ból.)

50 pszichológiai tévhit

A kötet szerzői: Scott O. Lilienfeld, Steven Jay Lynn, John Ruscio, Barry L. Beyerstein

"És mégis, meglepő, hogy amit mi igaznak hiszünk a pszichológiával kapcsolatban, milyen nagy részben nem az. A nagy mítoszok közt nem egy van, amelyik nem csupán tévútra visz bennünket az emberi természettel kapcsolatban, de hibás döntésekre is ösztönözhet a mindennapi életben. Ez a könyv elsőként helyezi a tudományos bizonyítékok mikroszkópja alá a közkézen forgó pszichológiai tévhiteket. Mindezzel az a célunk, hogy egyrészt eloszlassuk a sokak által igaznak tartott, de hamis hiedelmeket, másrészt olyan pontos tudással vértezzük fel az olvasót, amelynek segítségével képes lesz jobb döntéseket hozni a való világban."(a szerzők)


Híradók, tévéműsorok, laikusok és szakértők bombáznak naponta pszichológiai vonatkozású állításokkal, amelyek között rengeteg olyan van, amely tévútra vihet bennünket. A könyv hasonlóan a Discovery-ről ismert Brainiac és MythBusters műsorokhoz, tudományos bizonyítékokkal cáfolja ezeket a tévhiteket. 

A Fendi pénztárca és a problémababák története

A következő "szerendipikus " történetem olvasható itt is: 


http://napraforgo-napraforgo.blogspot.com/2010/01/bridget-jones-es-fendi-penztarca-esete.html

Egy szerda délután történt. Elmentünk Edével a szomszédos boltba vásárolni. Vettünk kenyeret, újságot és beugrottunk egy másik boltba tejért. Fizettünk és kijöttünk az üzletből, az én kezemben a tej, újság, az Edéében a kenyér és a süteményei. Közben a Vásárhelyi Hírlapban megmutattam Edének a cikket, ami megjelent az újévi kívánságokról, amiben engem is megkérdeznek a jövő évi terveimről és arról, hogyan érdemes terveket szőni.

Hazaérünk, eszünk, egyszer csak eszembe jut, hogy ki kell fizessünk valami adót és hogy adjam oda Edének a pénzt. Pénztárca sehol. Keressük és rekonstruáljuk az eseményeket. Valószínű, az üzletben hagytam, ott fizettem utoljára. Ede visszaszalad és sehol semmi, nem látta az elárusítónő.

A pénztárcámnak eszmei értéke van. A doktori avatásomon kaptam Imola barátnőmtől. Ő Amerikából kapta, csak neki túl "henszifenszi" volt és nem használta, mivel eredeti FENDI. Én csak azután tudtam meg, hogy létezik ilyen márka, miután megkaptam a pénztárcát. Ez az:

http://www.fendi.com/#/en/women/accessories/smallleathergoods/12

Nem is ettől értékes darab, hanem mert van benne egy 1 dolláros és egy kis fekete papír, amit még anno Imola írt: Doktornő, a bugyelárisod mindig tele legyen:) És azóta, hogy megkaptam, igen szerencsés vagyok ebben a tekintetben:)

Ezen kívül van benne egy problémababa, amit még Barcelonában vásároltam. Edének van egy kicsi, nekem meg egy nagyobb. Worry dolls-nak hívják angolul és spanyolul pedig a Muñecas quitapenas néven illetik. Guatemalaból ered és abban az indián hagyományban gyökerezik, hogy este, ha a személy (leggyakrabban gyerek vagy nagyra nőtt gyerek, mint jómagam:) nem tud aludni a problémái miatt, akkor ezt elmondhatja a problémabájának, amit a párnája alá helyez alvás előtt. A baba átveszi a problémákat és segít elaludni, reggel pedig úgy ébred fel, hogy a baba elviszi magával ezeket. Terápiában is használják és van, amikor a gyereket is bevonják ennek készítésébe. Az én babám mindig velem van...A Bridget klub minden tagjának van, mivel Réka és Timi is vettek maguknak, miután tiszta véletlenül megtalálták azt a boltot, ahol én vettem a sajátomat.

Ede filozofált, miután túl volt a pánikon, hogy milyen jó lenne, ha a problémababák beszélgetni tudnának egymással és az övé hazahívná az enyémet. Aztán elhesegette a gondolatot, hogy badarság. És közben teljesen kikészült az én pénztárcám elvesztése miatt:)

Szóval a legnagyobb veszteséget mégiscsak a problémababa jelentette. Pénz csak egy 50 ron volt benne, na meg a bankkártyák és a személyazonosságim, amit decemberben cseréltem ki. Ede azt mondta: mekkora a valószínűsége annak, hogy megtaláljuk az iratokat meg a pénztárcát, miután a pénzt kiveszik belőle? Én teljes mértékben meg voltam benne győződve, hogy megkapom, nem tudom, hogy miért, csak ezt éreztem.

Közben már nem volt idő ezzel foglalkozni, mivel kezdődött a Pszichotrillák műsorom a rádióban és rohantunk, hogy elérjek, mert az élő műsor csak nem kezdődhet el nélkülem:) Egy nem fogadott hívás volt a telefonomon és útközben visszahívtam. Egy néni veszi fel, mondom neki, hogy hívtak erről a számról és bemutatkozom. Ő azt mondja, nem hívott, de gondolkodjak, vajon miért is hívott volna. Kérdem, csak nem találta meg a pénztárcámat. És ő: de igen és már kerestek, de nem találtak telefon számot, mivel a személyazonossságim a régi, szüleim címére szól és nekik nincs Romtelecom-os előfizetésük, így nem találtak meg a telefonos tudakozón keresztül.

A néni elmondta, hogy a földön találta meg a pénztárcát, az élelmiszer bolt és a kocsma között, egy autó mellett. Persze, hogy akkor ejtettem le, amikor az újságot forgattam. Benne volt minden, pénz, iratok, probléma baba és az egy dollárosom. Én elmentem az ErdélyFM-hez, Ede pedig a nénihez. Egy 83 éves magyar néni volt és mint utólag kiderült, a szomszédja hívta fel a tréninges névjegykártyámon található telefon számot a néni telefonjáról. A néni semmit nem fogadott el köszönetképpen...

És csodák mégpedig vannak...Ede azt mondta ezentúl fog hinni bennük és az összes "hülyeségemben". Főleg amiatt, mert nyáron az egyik telefonomat hagytam el egy padon és mielőtt letiltottam volna a kártyát, még felhívtam egyszer saját magam, mert 39 hívás után csak csengetett és senki nem vette fel. Egy férfi válaszolt románul és tudtomra adta, hogy a telefonomat a rendőrségen találom meg. Egy lány megtalálta és bevitte hozzájuk. Mikor utána mentem, akkor azt mondták, ilyen még soha nem történt velük, hogy valaki bevigyen nekik egy telefont...A lány egy nyilatkozatot töltött ki, megvárt engem, de mire beszélni tudtam volna vele, hamar elsietett, még megköszönni sem tudtam neki....

Szóval, vagy azt hiszed, hogy az életben semmi sem varázslat, vagy pedig azt, hogy minden az. Én ez utóbbit választottam....És működik.

Úgy döntöttem: szerendipikusan élek:)

Ez a történet a Sors és önismeret (Jaffa Kiadó, 2010) című könyvben jelent meg.

A hétköznapi csodák sokszor és változatos formákban működtek az én életemben is. Hiszek abban, hogy lelki fejlődésünket befolyásolja egy tudatos, akaratunkon túli erő is. Egy példát mondok el, ami évekkel ezelőtt történt, amikor megnyertem egy tanulmányutat Párizs melletti kis településen. Elindultam, mint Jutka a nagyvilágba, nem tudtam azt sem, hogy tulajdonképpen hova is kell elérjek, kik lesznek ott és miről is fog szólni a képzés. A szerencsés véletlenek csodálatos története volt ez az életemben. Adódott egy lehetőség, megírtam a pályázatot és útra keltem. Leszálltam a repülőről és véletlenül pont arra a HÉV-hez hasonló RER-re ültem fel, amelyik ott állt meg, ahova nekem mennem kellett. Nem tudtam, hogy figyelni kell azt a táblát, ami jelezte azt, hogy azon az útvonalon abban a megállóban megáll-e a szerelvény vagy sem. Megtaláltam a települést, az utcát, a házat úgy, hogy a tájékozódási képességem nulla, még itthon is sokszor eltévedek. Igy kezdődött. Lejárt a képzés és amikor vége lett, hazautazás előtt egy friss ismerőssel elindultunk megnézni a Versailles-i kastélyt, úgy, hogy aznap délután indult a repülőm. Belépőjegyek, szuvenírek, lényeg, nem maradt egy árva fityingem sem, csak a repülőjegyem visszafele.

Miközben már a reptér fele haladtam, baleset volt egy metrócsomópontban. Egy fél órát várakozott a mi szerelvényünk is, bár nem mi okoztuk a balestetet. Előtte percre pontosan kiszámítottam mennyi időre van szükségem, hogy elérjek, de a baleset teljesen felborította a terveimet. Bárhonnan is néztem, valami nagy csodának kellett történnie, ahhoz, hogy odaérjek. Természetesen hittem abban, hogy ez meg is történik. Leszállva a metróról még egy autóbuszra kellett volna felülnöm, hogy elérjek a célállomásra. Ez 10 percenként járt, így ez az alternatíva elúszott. Egy fekete Mercedesz állt a megállóban, a sorompó előtt, ahonnan a buszok indultak. Feltéptem az ajtót, bedobtam a csomagot és azt mondtam a soförnek, hogy gyorsan vigyen el, mert ha nem, lekésem a repülőmet. Mai napig emlékszem a megrökönyödött arcára, viszont elég meggyőző lehetettem, mert el is vitt, sőt drukkolt is, hogy elérjek. Átjutottam az útlevél ellenőrzésen, és szaladtam a kerekes böröndömmel a chek-point-ig. Ott közölték velem, hogy az a busz, amely a repülőhöz szállítja az utasokat, már elment és gyalog nem mehetek el odáig. Tehát még nem szállt fel a repülő, de nem értem el. A hölgy pedig minden erőfeszítésem ellenére meggyőzhetetlen volt.

Teljesen ledöbbentem, hogy nem sikerült, pedig hány akadályon keresztüljutottam. Pörgött az agyam, mit is csináljak. Aztán kétségbeestem. A csoda, a varázslat szertefoszlott. Elkapott a kétségbeesés. Még annyi pénzem sincs, hogy visszamenjek Párizsba. Onnan meg hova is forduljak? A nagykövetségre? Mit kell ilyenkor tenni?Fogalmam sem volt. Először is felhívom a férjemet és szólok, hogy lekéstem a gépet - gondoltam. Elég nagy hangerővel beszéltem mivel amire befejeztem a beszélgetést, akárcsak egy angyal, egy szőke nő állt mellettem. Magyarul szólt hozzám. A hölgy exkluzív ruhaboltjába egyedi, báli ruhákat vásárolt, üzlete volt Budapesten és egy napra jött csak Párizsba. Rámutatott egy ablakra, ahol megpróbálhatok intézkedni, mivel egy előző alkalommal ő is ott cserélte át a jegyét. Nem szabályos, mondta, de nem is lehetlen, csak meggyőzőképesség kell hozzá. Új erőre kaptam, elmentem a megjelölt helyre, ahol kezembe nyomtak egy telefonkagylót. Valamilyen „főnökkel” beszéltem, francia tőmondatokat gagyogtam Baleset. RER. Elment a repülő. Pénzem nincs. Haza kell mennem. Segítsen. Kérem.

Fapados járattal érkeztem Párizsba, és miután az „eredeti” repülöm felszállt, rá 45 perc múlva business class-en érkeztem Budapestre. Gondolhattam volna erre, amikor ott rohangáltam kétségbeesetten? A nő, aki segített, a Ferihegyen parkolt és el is vitt a barátnőm lakásáig, akinél megszálltam, mielőtt hazautaztam volna Erdélybe. Még taxiba sem kellett ülnöm. A csoda megtörtént. Nem úgy, ahogy én gondoltam, de megtörtént.

Életfa

Fejlődésünk, önismeretünk a népmesei égigérő, tetejetlen fa megmászásához hasonlítható. Ez az életfa az én elképzelésemben hasonlít egy kicsit a Klimt festményein látott kacskaringós fához. Mászol a törzsén, kapaszkodsz az ágakba, felfele. Ahogy a Benedek Elek mesében is olvassuk, a fának akkora levelei vannak, hogy mindeniken elfér egy-egy ország és nem lehet tudni, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára. Csak azt tudod, hogy bárhol is legyen és bármilyen kicsi és szerencsétlen is vagy, le fogod győzni. 

(Kádár Annamária: Sors és önismeret, Jaffa Kiadó, 2010)

Mindennapok csodás véletlene

A szerendipitás kifejezés Horace Walpole, 18. századi angol író, műgyűjtő, levelező nevéhez fűződik és a három ceyloni, szerendipi herceg történetében gyökerezik.

A három herceg meséje így szól:

Szerendipnek hatalmas, gazdag királya volt, s volt három, szívének igen kedves fia. Nagyon fontosnak tartotta, hogy olyan, személyre szóló, elméleti és gyakorlati neveltetést biztosítson számukra, ami a legnagyobb hasznukra válik. Miután a hercegek oktatása befejeződött, külföldre kellett menniük, hogy kipróbálják, mennyit ér a tudásuk. Egy távoli országban összetalálkoztak egy kereskedővel, aki elpanaszolta nekik, hogy eltűnt a tevéje. A hercegek, akik nem csak a távolba meredtek előrehaladás közben, hanem a szemük sarkából is figyeltek mindent, megkérdezték. „Nemde a teve fél szemére vak volt, hiányzott egy foga, sánta volt és egy terhes nő ült a hátán, az egyik oldalán pedig mézet, a másik oldalán vajat vitt.” A kereskedő azonnal megvádolta őket, hogy ha ennyire pontos leírást tudnak adni a tevéjéről, akkor nyilván ellopták azt.

„De hát nem is láttuk a tevét” – mondták a hercegek.

„Honnan tudjátok akkor ezeket a részleteket?” - kérdezte a kereskedő.

„A fű csak az út egyik oldalán volt lelegelve, ebből következik, hogy a teve másik szeme vak volt. Tevefognyi nagyságú megrágott fűcsomók voltak az úton, ebből látszott, hogy egy hiányzó fog résén estek ki a teve szájából. Az úton csak három tevelábnyom volt tisztán kivehető, a negyedik lábnyom azt mutatja, hogy az állat húzta a lábát, sánta. Az út egyik felén hangyákat láttunk, a megolvadt vajat keresték, ami lefolyt a teve oldaláról, az út másik felén pedig legyek szálltak a teve másik oldaláról lecsöpögött mézre. ”

„Na de a terhes nőről honnan tudtok?” – kérdezte a kereskedő.

„Azon a helyen, ahol a nyomok szerint a teve letérdelt, láttuk egy női láb nyomait. Ennek a közelében vizelet volt, a szaga alapján egy nőé. A földön kezek nyoma is látszott, a nőnek tehát szüksége volt rá, hogy megtámaszkodjon a dolga végzése közben, ezért gondoltuk, hogy terhes.”

S nemsokára valóban bebizonyosodott, hogy a hercegek igazat szóltak, mert egy utazó jött jelenteni, hogy talált egy félszemű, sánta tevét hiányzó foggal, mely vajat és mézet vitt az oldalán és a hátán egy terhes nő ült.

Serendip három hercege útjuk során számos nem várt szerencsés eseményt éltek meg, olyanokat, amikre nem is számítottak. A szerendipitás egy szerencsés véletlenen alapuló felismerés, felfedezés, képesség értékes dolgok találására (ott, ahol az kevéssé valószínű). A gyakorlatban pedig azt jelenti, amikor valaki hisz a sorsszerű dolgokban, az apróbb és kevésbé apró jelekben, és abban, hogy ezeket a jeleket komolyan lehet és kell venni. Bár nem mindig találjuk meg azt, amit keresünk, de találhatunk valamit, ami az eredetinél fontosabb, és értékesebb információ.

Én hiszem azt, hogy a mi életünk is tele van a szerendipitás hasonló történeteivel. Számos tudományos felfedezés gyökerezik ebben a jelenségben, hiszen így fedezte fel Fleming a penicilint, az Indiába igyekvő Kolumbusz Amerikát.

A szerendipitás azonban csak azoknak adja meg a felfedezés, felismerés örömét, akik keresnek valamit, akikben működik a megismerés és felismerés vágya és akiknek van egy elképzelésük arról, hogy honnan hova akarnak eljutni.

A szerendipitás kifejezés rokon Jung szinkronicitás fogalmával, amikor látszólag egymással semmilyen ok-okozati összefüggésben nem álló események egyszerre következnek be. Szinkron jelenségekről akkor beszélünk, ha valamilyen külső esemény és belső esemény véletlen módon egybeesik, egy időben jelenik meg. A misztikus, különös "véletlen" egybeeséseket Jung fogalmával szinkronicitásnak nevezzük. Jung egy alkalommal egy neurotikus hölgy analízisét végezte, amikor a nő beszámolt róla, hogy álmában egy aranyszínű szkarabeuszbogár látott. Ezután egy koppanás hallatszott az ablakon, és amikor kinyitotta, egy szkarabeuszbogár esett be rajta. "Íme hölgyem az Ön szkarabeusza!" mondta a terapeuta és ettől a pillanattól gyökeres változás állt be a páciens életében.